Ezt a kolosszális méretet és súlyt (több mint egy tonna volt!) sikerült a nyolcvanas évek elején a most használatos 5,25 hüvelykes méretre levinni (a tárolókapacitás maradt 5 MB). Aztán telt-múlt az idő, és itt állunk a terabájtban mért tárhelyekkel, és azon aggódunk, hogy nem férünk el rajtuk, valamint azon, hogy vajon meddig tarthatjuk el adatainkat? Hiszen a merevlemezek mozgó alkatrészt tartalmaznak, ezért sérülékenyebbek, és ha tökéletesen tároljuk és megfelelő módon használjuk is őket, harminc évnél többet akkor sem bírnak ki. Nem beszélve az elavulásról.
A gyémántszerű szénatomokból felépülő nanocsövek esetén az időtállóság megoldott probléma. A felfedezés a Kaliforniai Egyetem kutatóinak az érdeme. Hogyan működik? Egy mikroszkopikus méretű vaskristályt helyeztek el egy szén nanocsőbe, amely egy apró elektromos jel hatására a cső egyik végétől a másikig megy el, így létrehozván a bináris kódolásban használatos 1, illetve 0 állást. (Persze ebből rengeteg darab lenne egy eszközben.)
Mivel a gyémántként viselkedő szén úgyszólván örökkévaló – legalábbis emberi mércével -, az apró méret pedig rengeteg adat tárolását teszi lehetővé igazán kicsi helyen (nagyjából 25 DVD-nyi adat férne rá egy postabélyeg nagyságú tárolóra), ha ez a technológia az elméleti síkról átkerül a gyakorlatira, az rendkívül nagy előrelépést jelent majd például az archiválás terén. Mi pedig egy lépéssel közelebb kerülünk kedvenc sci-fijeink futurisztikus adathordozóihoz, mint a féltenyérnyi, átlátszó kristálylapok, vagy a kémcső méretű színes rudak, és dobálózhatunk olyan számokkal, hogy „Úristen, letöltöttek vagy három kvadrillió egységnyi adatot a hajó központi komputeréből!”
Forrás: Sciencemag.org
Kommentek