Ilyen pillanat például, amikor olyan kütyükről olvasok, amik alapvető emberi értékeket kérdőjeleznek meg - például a szülő-gyermek bizalmat -, és beleültetik az emberbe a bizalmatlanságot, a kételyt.

A cikk alapja a következő tárgy: egy GPS-lekövető, amit azért fejlesztettek ki, hogy a bizalmatlan szülő követhesse a gyerekét és egy szoftver segítségével tudja mindig, merre jár a ded. Elég kicsi ahhoz, hogy a gyerek ne vegye észre, ha a táskájába betettük, amikor nem figyelt oda reggel, de az uzsonnásdobozában is elfér. A kütyü ráadásul nemcsak annyit tud, hogy a megfelelő weboldalra csatlakozva megnézhetjük, épp hol jár a gyerekünk, vajon rendben jön-e hegedűóra után hazafelé, hanem kijelölhetünk egy területet, ahol szabadon mászkálhat, és ha azt a területet elhagyja, akkor a készülék küld a szülő telefonjára egy SMS-t. Ez már úgy önmagában röhej, hiszen azt hittem, hogy ezt a marhaságot alig fogják megvenni, mert az emberek mégsem hülyék, ha már egyszer van egy gyerekük és azt felnevelték normálisan (ahogy az elvárható ugye), akkor kialakul közöttük a megfelelő kötődés és megbízik majd benne. De nem! Viszik az emberek, mint a cukrot, már elfogyott mind, most rendelik újra. Játssza el Ön is gyermeke bizalmát száz dollárért!

Természetesen meg lehet kérdőjelezni a fenti gondolataimat, hiszen nem vagyok szülő, nem tudom, milyen az, amikor a gyerek elcsámborog és nem jön haza időben, biztos jönnek ilyenkor a sötét gondolatok - úristen, biztos elkapta egy sorozatgyilkos, vagy rossz társaságba keveredett -, viszont azt gyerekként is nagyon tudtam utálni, amikor úgy éreztem, hogy a szüleim állandóan szemmel tartanak, és mindig minden lépésemről be kellett számolnom. Hát még ha találtam volna egy ilyesmit a táskámban.