Mélázó - Mikor mondjuk azt, hogy ez már túl sok?

Azok, akik szeretik a science fictiont, biztos olvastak már olyan régi történetet, amit megmosolyogtak. A világ rengeteget változott az utóbbi évtizedekben, és most már tudjuk, hogy mennyi minden nem valósult meg a kedvelt sci-fi toposzok közül. Hatalmas, egész szobákat elfoglaló szuperszámítógépek, amelyek szalagra nyomtatják az eredményeket; Marson csatornákat ásó, elsorvadt tüdejű emberek; antigravitációs személygépkocsik; ember alakú háztartási robotok; városok szintjén szabályozható időjárás.

És akkor vannak azok a történetek, amelyek kísértetiesen hasonlítanak egy jelenlegi szituációra, mintha az író látta volna a jövő egy kicsi darabkáját. Furcsa módon, engem a Sony LiveView megjelenéséről szóló hír olvastán fogott el az érzés, hogy ezt mintha már valaki megírta volna. A kütyü Bluetooth segítségével kapcsolódik az androidos okostelefonunkra, és a csuklónkra erősítve hordva folyamatosan csekkolhatjuk a beérkező üzeneteket, Twitter- és Facebook-update-eket, és zenét választhatunk. Az OLED-kijelzővel rendelkező kiegészítő egyedül csak hívás fogadására nem képes.

Rövid gondolkodás után ugrott be Ray Bradbury A gyilkos című novellája. A történet főszereplője Albert Brock, akit pszichiátriai kezelés alá kívánnak vonni a gépekkel szembeni erőszakos viselkedése miatt. Hősünk - aki egyszerűen "a gyilkos"-nak hívja magát - ugyanis elpusztította a körülötte található adóvevőket, gépeket, robotokat, tévét. Elbeszéléséből kirajzolódik a világ: minden helyiségben, minden szobában zene szól, az emberek pedig folyamatosan kapcsolatot tartanak egymással a csuklójukra erősített rádió segítségével.

Nincsen nyugalom, nincsen csend, senki sincs egyedül egy percig sem. Ezen a rádión keresztül ötpercenként keresik barátok, a felesége, mindenki mindig elérhető, mindig mindenki mindent tud a másikról. Most fejeztem be az ebédet, itt meg itt járok éppen, elugrom mosdóba pár percre, és ehhez hasonló üzeneteket osztanak meg egymással az ismerősök. Albertnek végül ebből lesz elege, így a maga módján fellázad: elpusztít néhány eszközt, börtönbe vetését kéri, mert ott legalább csend van.

Érdekes látni, hogy egy 57 éve írt történet mennyire elkapja a most zajló kommunikációs forradalmat. Tudom, hogy nem ezen a kis kütyün múlik az, ki mennyit oszt meg, valószínűleg már a kifejezetten közösségi oldalakra specializált telefonok és applikácók megjelenése is sokat dobott a dolgon. De én mégis ebben az apróságban láttam valóra válni a már egyszer elképzelt jövőt. És én, mint aktív blogoló, Facebook- és Twitter-felhasználó, még én is elgondolkozom: honnantól fogjuk azt mondani, hogy talán ez már sok?